Erdély

Erdély - Németh Róbert szavaiba öntve! (Avagy egy visszatérő, kedves Vendégünk élménybeszámólója.) nemethrobert@zala.b-m.hu

Egy szó, egy földrajzi név, s mégis mennyi mindent jelent. No persze, mindenkinek mást. És mégis, érdekes, de talán ez az egyetlen olyan téma, terület zaklatott mindennapjainkban, amelyet talán egyöntetűbben ítél meg a társadalom többsége, pártállástól, ideológiától és világnézettől függetlenül, mint mást. Nem nagyon szoktam hangsúlyozni, de nekem Erdély az 1991-es látogatásom óta valahogy kimondva, kimondatlanul, de a „szülőföld" szót juttatta eszembe. Minden túlzó és mesterkélt pátosz nélkül. Talán furcsa, hogy egy 15 éves fiú ilyeneket gondol, de ez az igazság.

Az eltelt 13 év alatt az emlékeim igencsak megfakultak, sok mindent elfelejtettem, de sosem tudtam feledni az „itthon vagyok" érzését. Azt a furcsa, megmagyarázhatatlan érzést, amit az erélyi városok utcáin éreztem, azt az érzést, mikor Korondon gyengéd erőszakkal becibáltak minket a házba, csakhogy itathassanak az anyaországból érkezővel egy kis barackpálinkát és közben a vállát veregették. (Mert nálunk az ilyen dolgok már akkor sem voltak szokásban. A féldiktatúra szabadabb, lazább világa szép lassan kimosta az emberekből a szolidaritás és az együttérzés képességét. A munkát pedig a jelen túlzó globalizmusa, a „nyílt társadalom" végzi be.) Nem tudom elfelejteni akkori udvarhelyi székely szállásadónk szavait a kitartásról és a bátorságról, mint ahogy lányának szőke haját és kék szemét sem...

Szóval bőven volt miért visszatérni. Már évek óta terveztem, hogy felnőtt(ebb) fejjel újra ellátogatok. Kíváncsi voltam, mi változott. Az emberekben, a lelkekben, a városokban, a falvakban. S aztán a gondolatot végre tett követte. Barátaimmal karöltve, július utolsó hetében elindultunk. Hazaérkeztem...

A határátlépés

Úti célunk a Székelyudvarhelytől 29 km-re, Csíkszeredától 20 km-re fekvő Kirulyfürdő. Itt volt szállás foglalva, ezt terveztük csillagtúra útvonalaink központjának. 20 óra után indultunk Zalaegerszegről, és kb. hajnali 5 órakor léptük át a határt Ártándnál. Morcosan forgatta a román határőr útleveleinket, hogy aztán szinte az ablakon át dobja be hozzánk. Ezt, és némi kolozsvári emléket leszámítva, semminemű problémánk nem volt a román emberekkel, sőt a legtöbbször kimondottan kedvesek és segítőkészek voltak hozzánk. Egy előítélettel kevesebb.

Nagyvárad

Az első rövidke városnézés. Valahogy Váradról rossz emlékeim voltak, csak a füstöt okádó kéményekre emlékeztem. Ehhez képest a belvárosa nagyon szép, bár nem nagyon volt időnk körülnézni. Estére több mint 300 km-rel keletebbre kell lennünk, és ez - emlékeimből ismerve az útviszonyokat - nem tűnt egyszerűnek. Akkor nem is igazán sejtettük, mi jöhet még.

Kolozsvár
Kolozsváron már kicsit többet sétálunk, bár a társaság most éri el a fáradtság mélypontját. Mátyás király szobra. Körülötte román zászlók, padok, karók, zászlórudak román színekben. Valaki szerint olyan, mint Budapesten a hidak. Funar mély nyomokat hagyott maga után... Giccshalmaz. De mégis. Viszonylag könnyen függetlenítjük magunkat a színkavalkádtól. Jókat derülünk a Mátyás szülőházán lévő angol feliraton a „nagy román király"-ról. Csak a szívünk ugrál közben, és a torkunkban szorít valami... És az utolsó rossz emlék. A pénzváltó szinte elénk vágja a felváltott Leit a magyar szó hallatán. Hangos „Viszontlátásra!" felkiáltással köszönünk el.

A Tordai-hasadék

László király jó nagyot suhinthatott a bárdjával, mert bizony nagyon kettéhasadt ez a hegy. Egy kis túrát csinálunk, de közben szépen elered az eső. Ez már igazi, erdélyi hegyvidék. Amerre néz az ember, sziklák mindenütt.

Tovább, irány Torockó. Hihetetlenül rossz utak. 30-cal „száguld" a Tranzit mikrobusz, mi pedig a román kormányt foglaljuk dicshimnuszokba.

Vajon miért pont a magyarlakta területeken nincs pénz az utakra? „Bosszúból" csinálunk is egy olyan igazi „magyarkodós", zászlós képet, a háttérben a Székelykővel. Aztán lassan ráborul a sötétség a tájra, csak reflektorunk világít. Mindenki fáradt, és türelmetlen.

Másnap verőfényre és patakzúgásra ébredünk. Már éjjel is hallottam, de azt hittem az eső esik. Ez a nem semmi: patakzúgásra ébredni! Az első reggel a Hargitán. Fáradt, álmos fejek mindenütt, de a szemek mást tükröznek. Körülnézünk a ház körül. Hát igen, ez már valami. Való igaz, éjszaka kissé idegennek tűnt a környék és a ház, most azonban... A tökéletesen berendezett ház a Hargita alján fekszik, felettünk 8-900 méter magas hegyek, tőlünk 50 méterre sebes folyású patak rohan. Mi kell még ezen kívül más? Kicsi a falu, nem is valódi. Inkább csak amolyan turistafalu, bár vannak, akik itt élték le az életüket. Találkozunk is néhányukkal, lovasszekérrel jönnek, megtöltik borvízzel az edényeiket. A patak zúg, felettünk pedig a fenyveserdőben jár a szél. Erdélyi szél. A mobiltelefon pedig Hargitát ír ki. Hiába, itt még ennek sincs műíze. Aztán megebédelünk a közeli vendéglőben és első látásra „szerelmes" leszek a székely felszolgálólányba, amit persze a többiek némileg komolyan is vesznek, ettől kezdve aztán megvan az ugratás lehetősége számukra. Sebaj. Csíksomolyón egy igazi esküvőbe botlunk. Annyi a magyar rendszám, mint égen a csillag. Csinos a menyasszony és a vőlegény. És kissé zavarodottak. De hát ki nem lenne zavarban ilyenkor. Benézünk a templomba és végigkísérjük a szertartás elejét. Reméljük, valóban egy életre szóló fogadalom szemtanúi lehetünk. Aztán a búcsú színhelyét nézzük meg a domboldalban, a nemrég emelt hármashalmot formázó színpadot. Gyönyörű vidék, elevenzöld, tömött, de gondosan kaszált fű mindenütt.

Csíkszereda

Csíkszereda következik. Szép kis város. Annyira jó, hogy akármerre fordul az ember, mindenhol magyar szót hallani. Kicsit kószálunk a városban, nézegelődünk. Közel vagyunk a jégcsarnokhoz, hát megnézzük. Nem túl szép épület, de hát mégiscsak itt verik el évente amúgy rendesen a Steauát. Hajrá, Csíkszereda!

A változatosság kedvéért ismét sietünk, mert estére Tusnádfürdőre kell érnünk. Kacskaringós, szerpentines utakon autózunk, a betonkorlát egyszínűségét, csak néhol töri meg egy-egy „Vesszen Trianon!" felirat. A Szent-Anna tó gyönyörű, rengeteg fürdőző, bár már este 7 óra körül járunk. Románok, magyarok, németek és ki tudja még hányféle nép fiai.

Székelyudvarhely, Farkaslaka, Parajd, Szováta, Korond

Reggel jófajta kis köményessel fogad a gazda. Ettől is könnybe lábad a szemem. Nem a meghatottságtól. Udvarhelyen megbámulom a Vasszékelyt. Némelyek szerint él a szobor. Elhiszem nekik. Tényleg él. Őrzi a várost, védi a székelyt. Gyopárt nem hoztam neki, mint ahogy a feliraton áll, de egy kis nemzetiszín szalagot átnyújtunk. „Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!" ezt írjuk a fehér sávba. Tamási Áron sírjára is jut belőle, Farkaslakán. Parajdon merengőn pihen a sóbánya a mélységes mély tárnákban. Csakúgy, mint Szováta. Talán Monarchiáról, a békebeli évekről nosztalgiáznak. „Engem ne szidj, én nem rájuk szavaztam" - áll egy magyar rendszámú autó ablakán. Korond teljesen kiépült. Csinos kis bódék a házak előtt, tele portékával. Rengeteg magyar, vásárolnak. Nincs is ezzel semmi gond. Este otthon aztán csorbaleves vár, köményes, no meg áfonyás pálinka. Jó alap a szalonnasütésnek induló házibulira... Későn kerülünk ágyba...

Bözödújfalu
Szerdán Bözödújfaluba indulunk. Hosszú, út vezet az elárasztott faluig. A végén nem is tudunk továbbmenni, ragad a kerék a sárban. Gyalog folytatjuk. Ahogy kiszálltunk a kocsiból, kislány lép hozzánk. Szalmából font koszorút kínál eladásra. „Nem kell" - intek. Aztán belenézek a szemébe. Jézus! Elmondhatatlan, velőig hatoló, szívfakasztó szomorúság ül benne. Nem tudok többé a szemébe nézni. Mindig csak mellé pislogok. Minden sóhajtás egy kín lehet neki. Sípol a tüdeje. Nem akarom hallani! Mert önző vagyok. Mert csak a szépet akarom látni mindig, és mert nem akarom tudni, hogy a magam kis miniatűr gondjaimon kívül hatalmasak vannak még a világban... Kekszet és némi leit kap. Integet a ház ablakából: „Csókolom!" A dühös könnyeken át szinte csak érzem, mint látom a vízből kiálló templomot. Íme, az ember. Így kell szétzúzni egy évszázadokon át fennálló, egyedülálló közösséget. Katolikus, unitárius, görög katolikus és székely szombatosok éltek háborítatlanul egymás mellet, míg egy őrült víztározót nem akart építeni. Mert itt, minálunk ez a szokás. A divat. Kitelepítgetni, deportálgatni, lágerbe zárni, börtönbe csukni, kivégezni. Csak úgy, az internacionalizmus jegyében.

Talán megérezte Reményik már 1923-ban?

Atlantisz harangoz

Mint Atlantisz, a régelsüllyedt ország,
Halljátok? Erdély harangoz a mélyben.
Elmerült székely faluk hangja szól
Halkan, halkan a tengerfenéken.
Magyar hajósok, hallgatózzatok,
Ha jártok ottfenn förgeteges éjben:
Erdély harangoz, harangoz a mélyben.

És mindezt egy olyan ember tette, akit a 1989-es forradalomig tiszteltek a felvilágosult Nyugaton, mert nem volt annyira szolgalelkű szovjet uraival, mint mondjuk a mi magyarországi vezéreink. Talán ezt is látniuk kéne az akkori nyugati vezéreknek, akik szívesen hívogatták magukhoz Ceaucescut. Divat volt vele tetszelegni. Díszdoktor volt neves európai egyetemeken. Vajon most is büszkék még rá, azokon az egyetemeken?... Így múlik el a világ dicsősége.

Megnézzük az emlékművet és mindenki a könnyeivel küszködik. Visszafelé újra az ablakban a kislány. Intek neki. Odaadom maradék szőlőcukrom, amit a fáradságra tartogattam. „Tessék, Kiscsillag." súgom halkan, hogy a többiek ne hallják. Ettől félünk a legjobban. Ha mások látják a gyengeségünket. Talán neki több szüksége van rá. Csak áll ott, gyámoltalanul, félszegen. Integet.

Tusnádfürdő

Este Tusnádfürdőn Ákos ad koncertet. Mire odaérünk, már hangolnak. Egyre gyarapodik a tömeg. Fényár, némi füst, és belekezd. Nem vagyok oda túlzottan Ákosért, de meg kell hagyni, jól nyomja. Kemény, rockos formára hangszerelve szólnak a dalok, a közönség együtt énekel. A koncert után benézünk az Anna-bálba. Vidám, székely fiatalok mindenütt, jó hangulatú egyszerű buli, báli zenekar. És decire mérik a pálinkát... Kicsit fáradtak vagyunk, mire hazaérünk...

Nyergestető, Kézdivásárhely, Sepsiszentgyörgy

„Meg nem adta magát székely, mint szálfák törtek ketté." Hirdeti a székelykapu másnap a Nyergestetőn 1848-49-es szabadságharc csatájára emlékezve, ahol a többszörös oroszt túlerővel szemben védték a szorost a honvédek, amíg bírták. Kézdivásárhelyen Gábor Áron szobra. És az újságárus néni. Egyik barátom cigarettát vesz. Fizet. Kicsit belezavarodik a lei-be.
„Hát, nehéz megszokni ezeket a nagy pénzeket" - mondja.
„Mire hazamennek, megszokják."
„Az lenne a jó, ha maguknak se kellene megszokniuk."
„Nem is szokjuk meg mi, ameddig élünk!" - így az újságárus néni.

Sepsiszentgyörgyön egy rövid séta, egy kis nézelődés. Mihály vajda (Vitéz Mihály) szobra tekintélyes. Bár ha belegondolunk, hogy mindössze egy hónapig volt Erdély vajdája, hát nem túl nagy dicsőség. Mellesleg utóbb éppen korábbi szövetségese, Basarab ölette meg. No de, ne tapossunk más népek érzékenyébe.

Otthon finom gombapaprikás vár. És nem, nem, a többiek határozott kívánságára sem eszem a káposztástésztából!!

Búcsú a Hargitától

Fenyőágak suhogtak az éjjel,
Hegedű sírt halkan a szélben.
Rohanó patak zúgó, köves partján,
Égostromló hegyek tarka alján.
Gazdag volt a fű azon a tájon,
Madár aludt békésen az ágon.
Gyantaillatú néma kiáltással
Faóriások beszéltek egymással.
Nem hallotta senki, csak én
-a búcsúzás megható éjjelén-
És a Hold, a régi, igaz jó barát
Ezüstködbe bújtatta önmagát.
Hirtelen fényleni láttam az erdőt,
Lópaták kavarta csillagpor felhőt
Fújt hozzám a hűvös nyáresti szél,
„Mintha csak a Királyfi intene felém"
- gondoltam, de aztán eltűnt a látomás,
Csak én voltam, egyedül, senki más.
S az öreg Hold kacsintott le reám,
Csillagfényben ragyogott a ruhám.
Azon az utolsó éjszakán,
Azon az utolsó éjszakán,
Fent, magasan, a drága Hargitán...

Hát, igen, eljött a búcsú pillanata. Nehéz lesz itthagyni ezt a hegyet. Kissé elérzékenyedve búcsúzkodom házigazdáinktól, mitagadás. Aztán már csak az út ráz az autóban. Megszólal a székely himnusz. A dallam lassan átjárja a szívet és elgondolkoztat. Mindenki hallgat a kocsiban...

Gyimes

Új nap, új remény- szokta volt mondani egyik barátom. S valóban: a Gyimesekbe indulunk. A csángók földjére. Kicsit változik a táj, változnak a falvak. Egyszerűbbek a házak, s az emberek is másmilyenek. Csángók. A gyimesi csángók szerint őseik a katonai szolgálat elől futottak erre az erdős vidékre, ezzel kapcsolatos a csángó szó eredete is: csángó az, aki „elcsángált" (elment) a közösségtől. Útközben az egyik faluban folklór táborba botlunk. A kultúrházban gyerekek próbálják a koreográfiát. A jégkrémárus pedig erősen megbámulja „a magyar Erdélyért"-es pólómat. Nem időzünk túl sokat. A kisbusz ablakában mindenki a tájra tapad, szinte le sem tudja venni az ember a szemét ezekről a gyönyörű hegyekről. Lassan az ezeréves magyar határra érünk, Palánkára. Itt szinte minden román, román a tehenesnéni is, akivel találkozunk, miközben felmegyünk az emlékműhöz. „Itt lépték át a román csapatok az osztrák-magyar monarchia határát 1917-ben" betűzgetjük a román feliratot. Mellette zászlórúdon román trikolór. „Mi lenne, ha zászlót cserélnénk?" - szól a barátom, s már vonja is lefelé a kék-sárga-pirost. Félárbócon leng. Alulra pedig a magyar kerül. Fényképezkedünk. Az országúton még egy vitorlarepesztő rohanás a magyar trikolórral, amit a bukaresti rendszámú autós kissé rossz szemmel néz, dudál rendesen. Jó utat Bukarestbe, pajtás! Aztán átlépjük a határt. 100 méterrel. „Egész szép hely, ez a Románia!" mondja valaki. Talán csak udvariasságból nevetünk. Belül valami nagyon szorít.

Mádéfalva, Gyergyó

Másnap Mádéfalván emlékezünk a 200 lemészárolt székelyre. Csokrok, virágok, koszorúk. Mindenütt. Tőlünk csak egy nemzetiszín szalag jutott. A turulmadár vigyáz a székelyek emlékművére, ahol még 13 évvel ezelőtt is őrt álltak éjjel a helyiek, hogy megvédjék. Gyergyószentmiklós főterén is körülnézünk. Gyönyörű a katolikus templom. Összetalálkozunk egy idős nénivel, aki egy népdalt énekel nekünk, megígérjük, hogy küldünk neki egy fényképet.


A Gyilkos-tó és a hegymászás

A Gyilkos-tó felé menet elered az eső. Zuhog rendesen. Nem lesz ebből már se csónakázás, se túrázás. Aztán mire odaérünk, lassan eláll. Néhányan nekivágunk a tó feletti hegyeknek. Nagyszerű élmény. Az első kifulladás után a túristaútvonal egy bekerített karámon vezet keresztül. Vacilálunk, hogy merre, hogyan. A román hegyi pásztor kedvesen útba igazít minket, sőt még messziről is utánunk kiabál valamelyik előkerített, magyarul néhány szót beszélő családtag: „A kereszt nem arra van!" Jó, jó. Úgysem tudtunk keresztről, tehát csak megyünk előre. Közben kisütött a nap, verőfény minden.

A nagy tisztás után meredek, sziklás emelkedő következik. A lányok feladják, majd megvárnak minket a tisztáson. Hiába a szandál, nem a legjobb hegymászófelszerelés. No de, igaz magyar fel nem adja, gyerünk tovább. A meredek rész után végre újabb hatalmas tisztás, és újabb-újabb hegygerincek. Már szeretnénk látni a fővonulatot és lepillantani. Valaki megkérdi, hogy nem ez-e az a tipikus hely, ahol medvék tanyáznak? Nem igazán akarok válaszolni. Kissé lelohadt mosollyal fedezzük fel az egyik főgerincet.

Csodás a táj. Pihenünk. Itt fent olyan egyszerű minden. Nincs magyar és román. Jobb és baloldal. Itt csak a természet van és mi. Milyen porszem is az ember. Fenyőfák, rétek, hegyek és felhők. Wass Albert szavai dobolnak a fülemben: „Nézd a fát. Nézd a hegyet. Nézd meg a folyót vagy a tengert. És gondold el, hány milliárd vízcsepp van benne, hány milliárd vízcseppbe zárt világ... És akkor gondolj szánalommal azokra, akik el akarják hitetni Veled, hogy nincs Isten." Kinyújtom a kezem kétoldalra, kitárom. A barátom lefényképez. Itt minden az enyém, a miénk.

Visszafelé már nem gondolunk medvékre, virágot szedünk a lányoknak, és a patakból iszunk. Mint a mesékben. Az is. Meseország. Tündérország. A Békás szoros sziklafalai sötéten magasodnak fölénk, szinte elveszünk a nagy kanyarokban. Tetőablak kellene erre az autóra. Szinten kitekeredik a nyakunk, úgy bámulunk felfelé. Hazafelé újra csöpög az eső.

Este van mire, beérünk Zetelakára. Zete várát keressük a kék-fehér csapat tiszteletére. Majd lassan rá kell döbbennünk, hogy az már csak valami maradvány. Helyes székely leány igazít útba, elkísér minket. A hegy tövében, háttérben a várral fényképezkedünk.
Egy újabb ismeretség.
Aztán az út menti fogadóban újabb meglepetés vár. Kisgyerek éneklik a magyar és a székely himnuszt. Kissé könnybe lábad a szemem. Vastaps kíséri a csemetéket, akiket összeállítunk egy kép erejéig.

Újra a határon innen

Aztán hirtelen csak véget ért... Még megszálltunk a határ mellett egy éjszakára, reggel pedig átléptük a trianoni határt Nagylaknál.

Fura érzések kavarognak bennem. Ez lenne a híres transzszilván nosztalgia? Nem tudom, de valahogy nem tudok szabadulni tőle. Soha, sehol máshol nem érzem, éreztem azt, hogy bár 1000 km-re vagyok szülővárosomtól, de mégis OTTHON vagyok. Hogy úgy járom az ismeretlen város utcáját, mintha életem 27 évében csak erre jártam volna, hogy úgy tudok mosolyogni idegen emberre, mintha réges régi barátom lenne, és ugyanígy mosolyognak rám vissza idegenek. Hogy a román parkolóőr elmondja, hogy 6000 lei egy órára a parkoló, de nekünk 2000-ért ad jegyet. Hogy van olyan hely, ahol még nem szégyen a tiszta szó, és az egyenesség. Fura dolgok ezek. Megmagyarázhatatlanok. Talán nem is kell rájuk magyarázatot keresni. Csak elfogadni. Úgy, ahogy van. Visszavágyom.

És a Vasszékely áll. Talán mosolyog is egy kicsit a bajusza alatt. De őrt áll. Szilárdan. Rendületlenül... Adhatnál egy kis erőt, te, Drága Vasszékely, nekem is, és nekünk is, magyarországi „csángóknak". Mert mi vagyunk az elcsángáltak, mi vagyunk a valódi szórvány-magyarok. A Te néped az igazi magyar. Megmutathatnád egyszer, hogy kell télben-nyárban mindig csak egyenes gerinccel állni.

Visszatérek majd. Meglásd. Akkor majd beszélgetünk. Mindenről. Megbeszéljük a mi közös dolgainkat. Beszélünk a Hargitáról, a hegyi patakról, a fenyőkről, a tiszta levegőről, a gyergyószentmiklósi öreg néniről, a Gyilkos tó felett lakó román hegyi pásztorról, a kézdivásárhelyi újságárusról, a dévai gyerekekről és a bözödújfalui lányról, az elhagyott magyarigeni református templomról... De addig, addig csak őrködj. Ugye elmondod majd, hogy kell ilyen rendíthetetlenül állni? Ugye, így lesz?

Emlékszel? „Nem lesznek itt mindig a rácsok!"

Úgy legyen!

A szívem

Sötét az éjjel, hűvös van. Belenézek a szélbe. Összeborzolja a hajam és megsimogatja az arcom. Odafent világítanak a csillagok, bevilágítnak kicsi szobámba. Keresek magamnak egyet. Kis csillag, valahol Kelet felé. Nézem. Ha hosszan nézem, úgy tűnik, néha halványul a fénye, néha erősödik. Úgy pulzál, mint a szívverés. A szívem... Az enyém egyik fele most már végérvényesen szétszakadt, s csak az egyik fele maradt itt a drága dombos Zalában, a másik már valahol ott távol, Keleten él. Ott, valahol a hegyek felett, magasan. Ott dobog a lassú röptű madarak mellkasában irdatlan magasságban, száll a havasok felől fújó hideg, északi széllel, átrepül a fenyőerdők felett és odafentről nézi a tájat hosszasan. Látja a meredek hegyoldalakat az évszázados ösvényekkel, a tisztásokat, a magasból acélkéken csillogó tavakat, látja Tamási Áron rengetegét, Wass Albert üvereit és a pojánokat*, Reményik Sándor csoda-kék havasait, s titkon meglesi Nyírő József halk szavú székelyeit. Elmúlt idők, századok és évezredek vágtatnak át ilyenkor a szívemen. S néha, csöndes-finom nyári éjszakákon, mikor eláll a szél, s nem rezdül a levél, leszáll a szívem egy magányos sziklára. S akkor szétterül, beborít, s testvérként magába fogad mindent. S már tudom, érzem, hogy az enyém minden. Enyém az egész Csíki-medence, enyém a Gyilkos-tó groteszk fenyőtörzseivel, Zetelaka várromja, a Tordai hasadék, enyimek a Keresztény havas hófedte sziklái, hozzám tartoznak a Fogarasi és a Szebeni havasok csipkéi, a Tömösi hágó ezredéves határvonala. Részemmé válnak a büszke szász kitartók által féltve védett omladozó evangélikus templomok, a kéregető dévai gyermekek, a brassói utcák és terek, a Lippa városa felett őrködő Sólymosi vár, s minden látott fájó és kedves emlékkép. Omnia mea mecum porto. Mindenemet magammal hordozom. Az a mienk csak, amit megőrzünk, amit a magunkénak őrzünk meg. Én megőriztelek magamnak, Erdély, s most már együvé tartozunk...

* üver: nagy fák kidöntésekor keletkező üreg, általában nagy mélyedés; poján: havasi vagy erdei tisztás

Útra kelünk

Keveset aludtam az éjjel, folyton az út járt az eszemben. Hajnali 5-kor aztán könyörtelenül ébreszt az óra, vörös szemmel és borzas hajjal, mérgesen nézek rá, mintha bármiről is tehetne. Talán már fél hét is elmúlik, mire összeszedjük a többieket és elindulunk. Szeli az utat a kisbusz, falja a kilométereket, mire ébredezni kezdek, már át is robogtunk a Dunántúlon és Dunaföldvárnál átlépjük a Dunát. Soltnál még csatlakozik egy társunk, aztán már csak Gyulánál állunk meg egy várnézés erejéig, majd a határhoz érünk. Határozottnak akar tűnni a magyar határőr, szúrós szemmel nézegeti a kocsi forgalmiját, majd felveti, hogy elképzelhető, hogy be kell állnunk a teherjárműveknek fenntartott sávba, a kamionok által alkotott kb. 5 kilométeres sor végére. Egyikünk sem lelkendezik a hírre... Vámos munkatársa szintúgy a szállítólevelet hiányolja, és a tételes felsorolást. Mondom neki, hogy adományokat viszünk Dévára, könyveket, ruhákat, gyermekjátékokat. Kissé kioktatóan továbbenged. Ehhez képest román kollégája meghallva, hogy hova igyekszünk, egy szelíd mosoly után csak ennyit szól: „Jól van, menjetek!" Hát, igen, az örök törvény. Senki sem lehet próféta a saját hazájában...

Déva felé

Átrobogunk Aradon. Lippán is csak egy pillanatra állunk meg, amíg lefényképezzük a városra néző Sólymosi várat, ahol annak idején Fráter György bújtatta el a török elől Izabella királynét. Ma is büszkén áll a várrom, örök emlékeként régmúlt időknek.

Sötétedésre érünk Dévára. Nem nagyon emlékszem már tavalyról, hogy pontosan merre is van a kolostor, eltévedünk kicsit a városban, míg egy kedves házaspár, a magyarul tudó feleség segítségével elvezet bennünket a gyermekotthonhoz. Két fiatal nevelő lép hozzánk. Két fiatal leány. Elmondom miért jöttünk, s hogy az előzetes megbeszéltek szerint szállást is szeretnénk egy éjszakára. Kipakoljuk az adományokat, majd új ismerősünk, Júlia bevezet minket a vendégszállásra. Bepakolunk, aztán egy pillanat alatt reggel van újra. Nagyot kondul a kolostor harangja, erre ébred a társaság többsége. Hajnalban kopogott az eső az ablakon, hallottam félálomban, nem túl szívderítő. Nincs túl sok időnk, igyekeznünk kell Brassó felé, de azért beszélgetünk egy kicsit új ismerősünkkel. Júlia elmeséli, hogy nagyon sokam jönnek az anyaországból és Nyugat-Európából segíteni, és el is kél a segítő kéz mindenhol, hiszen Böjte Csabáéknak már nemcsak Déván, hanem Szászvárosban, Szovátán, Kolozsváron, Petrozsényben, Kőrisbányán, Torockón, Zsombolyán és Szárhegyen is vannak otthonaik, és munka mindig, mindenhol akad. Eszembe jut, május 15-e van, épp ma teszik le Moldvában, Külsőrekecsinben a csángó-magyar iskola alapköveit, amelyeket szerte a Kárpát-medencéből visznek a magyar vándorok. Íme egy újabb kis láng abban a „nagy magyar télben.", a Költő szavaival. Lassan tán tényleg összeérnek majd azok a kis lángok, s az égre loboghat a máglya. Hiszen „nem harcolni kell a sötétség ellen, hanem fényt kell gyújtani", ahogy az otthonok szülőatyja szokta mondani.

Szászok és havasok

Szürkés fellegek alatt búcsúzkodunk az otthontól, aztán már csak az autó ráz egyhangúan Szászváros felé, s a város hangulata sem fokozza jókedvünket. Megcsodáljuk a szocialista iparosítás emlékeit. Néha azon gondolkozom, jó lenne meghagyni egy-két ilyen várost, teljes „pompájában", ahová el lehetne vinni minden kétkedőt és hitetlent, aki nem akar tanulni a történelemből... Szászsebes eredetileg szász település, II. Géza korából. 1241-ben a mongolok elpusztították. A XVI. század végén a városban vár is épült, de nem tudott védelmet nyújtani a törökök ellen, akik annyira megtizedelték a lakosságot, hogy a XVIII-XIX. században újabb német telepesek érkeztek a térségbe. Az ásatások bizonyítják, hogy hajdanán sepsi székelyek laktak itt. Erre utal a város neve is. Utunk Szerdahelyen vezet át. Reussmarkt-ez állt valaha a város tábláján sok-sok évvel ezelőtt, míg az a szocialista nagyvezér fejpénzért el nem adta az erdélyi szászok többségét Németországnak. II. Géza király 1243-tól hívott szászokat Erdélybe, ezt követően ez a nemzetség már meghatározója lett az országnak. A szászok Erdély területén több helyen telepedtek le: az északi országrészben Beszterce és Radva környékén, délen Sebes és Szerdahely vidékén alakultak ki szász falvak, városok. Legnagyobb területük Kőhalom - Segesvár - Berethalom - Medgyes vonalától délre, és Sebes, valamint Brassó körzetében, továbbá a Barcaságban volt. Ezeket a déli vidékeket nevezik együttesen Szászföldnek. A feljegyzések szerint Szerdahelyre 1290-ben még orosz bevándorlók is érkeztek.

Evangélikus templomot pillantok meg a falucska egyik terén. Tipikus szász erődtemplom. A szászok életében központi szerepet játszott a templom. Erdély történelme során szinte mindig támadások célpontja volt: tatárok, törökök, osztrákok pusztították. Ezeknek nyomát viseli a templomi építészet is. Minden településen a templomot, a település központi épületét alakították át erődítményekké. Erős falakkal vették körül, a sarkokra erős bástya-tornyokat emeltek. A falakat támpillérekkel erősítették, belül védőfolyósokat alakítottak ki lőrésekkel, szurokkiöntőkkel. A bejutást több kapuval nehezítették. Sok helyen a dombra épült templomot több fallal is övezték. Itt is vastag fal veszi körül Isten házát. Szerették a szászok Erdélyt, szerették még akkor is, ha 1918-ban megtévesztette őket a román propaganda és főembereik támogatták a Gyulafehérvári Kiáltványt, Erdély Romániához csatolását. Gyorsan jött az ocsúdás és a kiábrándulás...

Erdélyország, áldás földje,
gazdag és erős anyánk!
Zöld vetésből szőtt ruhád övét,
Kárpát bércek fonják itt köréd,
bort s aranyt termő hazánk!
Erdélyország, tenger alja,
melyről rég lefolyt az ár!
Most kalászok hullámtengerét
dús erdőknek partszegélye véd,
hol a messzi láthatár!
Erdélyország, édes földünk
drága jó szülőhazánk!
Áldott légy örök szépségedért,
s tájaidnak minden gyermekét
egyetértés fogja át!

Így énekeltek egykor a szászok a hazaszeretetről.

Megállunk. Németül köszönt az idős bácsi a templomkertben. Hetvenen vannak még, tudom meg tőle. Hetvenen vannak még, akik úgy gondolták nem véletlenül született az ember oda, ahova. Hetvenen vannak, akik vasárnaponként magukra öltik az ünneplő ruhát, karon fogják a gyermeket... Vannak-e még vajon gyermekek? Vagy már csak az öregek maradtak? Ketten vagy már csak egyedül az ünnepi ebédnél, ki nem mondott fájdalmakkal, megaláztatásokkal, csöndes múltba nézéssel, hallgatással, de mégis-mégis valami kiirthatatlan büszkeséggel ott mélyen a szemükben. Nem mesélnek senkinek arról, hogy éjjelente hallják, hogy perceg szú a gerendában, s lassan, de biztosan letelik az idő...És kihúnynak majd azok a büszkeséget sugárzó szemek, lehanyatlanak a dolgos kezek. És üresek lesznek majd azok a templomok, mint felkiáltójelek, feltartott ujjak állnak majd az utak mentén. És talán az új világnak nem is kellenek majd templomok. Talán Szerdahely új lakói majd bejárnak a városba, a gyorsétteremben bekapnak majd egy hamburgert, leöblítik egy kólával, s várja őket majd a plaza a nagyvárosban, a multiplexszel és minden csodával... De hetvenen még vannak, akik eljárnak vasárnaponként.

Sokáig a látottakon gondolkozom, aztán megpillantom a távolban a Szebeni-havasok szikláit. Nagyot dobban a szívem. Meg is kell állnunk, mert ezt nem lehet kocsiablakból nézni. Orkánerejű szél odakint, majdnem ledönt a lábáról, sietünk vissza az utastérbe. Aztán a gerinc túloldalán már süt a nap, és nem fúj a szél. Megyünk tovább Nagyszeben felé. Keresztényszigetnél járunk, mikor látom a térképen, hogy Vízakna csak néhány kilométerre van egy mellékúton.

Mennyi réges-régen tanult dolog jut eszébe ilyenkor az embernek.

Négy nap dörgött az ágyú
Vizakna s Déva közt,
Ott minden talpalatnyi
Földet vér öntözött.

Fehér volt a világ, szép
Fehér hó este be,
Ugy omlott a piros vér
A fehér hóra le.
....
(Petőfi Sándor)


Ha emlékeim nem csalnak, itt harcolta „Osztrolenka véres csillaga", a drága, jó Bem apó a bosszúszomjas osztrák Puchnerrel az egyik legnagyobb csatáját, s miután az osztrák súlyos asztmában szenvedett, s meg kellett állnia csapataival némi pihenőre, Bemék elfoglalták Szebent is, míg a császáriak szégyenszemre kénytelenek voltak átmenekülni a szomszédos román fejedelemségbe Ahol akkor már gyülekeztek a cár dzsidásai...

Transzfogarasi autóút

Letérünk a főútról a Bilea-tó felé igyekszünk, a Transzfogarasi autóúton. 1975-ben épült az út, amelyet valaha a Vezér dicsőségét hirdetve Nikolae Ceausescu útnak kereszteltek. A Kárpátok déli vonulatának két oldalát köti össze egy 2000 méter magasan fúrt alagúton keresztül. A meredek, szerpentines aszfaltkígyót nézve szinte érzem a sok-sok megbízhatatlannak tartott, épp börtönbüntetését töltő, „rendszerellenes" fiatal keserves kényszermunkájának verítékét. Itt dolgoztak, hordták a sziklát, csákányoztak, aszfaltot öntöttek, s talán ugyanolyan kérdőn nézték ott a mélyben a fenyőket, mint én. Talán épp itt törölte meg a homlokát az egyik legény, szüleire, kedvesére, barátaira gondolva, s talán arra, hogy tulajdonképpen szerencsés embernek is mondhatja magát, itt legalább szabad levegőn van, és rabmunka helyett el is tűnhetett volna nyomtalanul a Securitate börtöneiben.

A Nagy Vezér álma jó állapotban van, de mégis felirat fogad, hogy mindenki csak saját felelősségére használhatja az utat, ami nem is meglepő, hiszen autónyi méretű sziklák hevernek szerte az úton, belegondolni is rossz, hogy mi lenne, ha épp most zuhanna egy a kisbuszunkra... Ennek ellenére igyekszünk felfelé, kerülgetve a lehullott darabokat, míg végül jókora hótorlasz állja utunkat. Kissé megijedek, mikor felsír a motor, ahogy megpróbálunk átkelni rajta, és határozottan megállásra szólítom fel barátaimat, miután 1 m-re kerekeinktől szédítő mélység tátong... Innen már akárhogy igyekszünk, csak gyalog lehet továbbmenni. Íme a Fogarasi-havasok kezdete. A mélyben libegő igyekszik a magasba, alatta vagy 6-800 méteres mélység, még innen is rossz nézni, nem hogy odabentről. Még 5 km-t kellene gyalogolnunk, hogy láthassuk a tavat, a diktátor házát, végül is úgy döntünk, hogy nem hagyjuk magukra a többieket, és inkább itt fényképezkedünk.

Brassó

Fogarason is áthaladunk, és kora este végre Brassóba érünk. Keresgéljük egy kicsit a szálláshelyet, kissé megzavartak bennünket az egyirányú utcák. Aztán végre megleljük.

A helyi evangélikus parókián gyönyörű három emeletes épület fogad bennünket, közvetlenül a templom tőszomszédságában. Azt hiszem jól választottam, mikor szállás-
helyet kerestem. Este körülnézünk Brassó-
ban. Évszázadokon keresztül gazdag keres-
kedőváros volt, ma Bukarest után az ország második legnagyobb városa és első megíté-
lésem szerint a legfejlettebbek között lehet. A belváros mindenesetre gyönyörű. Kocka-
köves sétálóutca, kis, kellemes mellékutcák telis-tele vendéglőkkel, és vendégekkel, gyönyörű, gondozott parkok. Egy tökéletes európai település képe rajzolódik ki előttem. Persze azért látszik, érződik a szász hatás, lerí az építészetről. Büszkén magasodik a Brassó fölé a Cenk hegy, amelynek tetején valaha Árpád kori vár állt. A millenniumra szobrot készítettek, amely egyesek szerint magát Árpád vezért, mások szerint csak egy honfoglaló magyar katonát ábrázolt, amelyet nem kerülhettek el a történelem, az emberi butaság és gonoszság nyomai. A szobor fejmaradványát a magyar evangélikus parókián őrzik.

Brassó neve először IV. Béla egyik adománylevelében fordult elő, 1252-ben. Német neve, Kronstadt, valószínűleg a latin corona szóból származhat. A legenda szerint annak idején, az első városháza építésekor a fagyökerek között a földben, találtak egy koronát (ami a másik legenda szerint a menekülő Salamon király elrejtett koronája volt), innen az elnevezés és ezért van, hogy címerében egy korona és egy fagyökér található. Igazi fejlődése 1385-ben kezdődött, mikor a török-tatár betörések elől a lakosságot a Köszörű-patak magas hegyekkel körülvett völgyébe költöztették. Szintén ekkortájt kezdték el építeni a város egyik fő nevezetességét, a védelmi célokra épülő Fekete-templomot.

Brassó az erdélyi szászok legnagyobb és legjelentősebb települése volt. Nem véletlen, hogy sokáig zárt szász városnak volt tekinthető, a magyarok az elõvárosokban laktak túl a falakon. A reformáció hatására a környék lakossága, a magyarság is, a reformáció kezdeti szakaszában az evangélikus vallást vette fel. Brassóban és a nem messze lévő Hétfaluban, az ún. hétfalusi evangélikus csángók faluiban és Brassótól északra még további néhány faluban, Apácán és a környékén található Erdély egyetlen magyar ajkú lutheránus tömbje. A reformáció után már folyamatosan Brassó volt az erdélyi szellemiség egyik fontos bástyája, német, magyar, román iskolái és kulturális intézményei is voltak. Napjainkban a városnak 323 ezer lakosa van, melyből 10% magyar anyanyelvű. A szászok száma sajnos már nem éri el az ezret sem... Eltűnődöm. Vajon miért kellett így lennie? Több ezer kilométerre innen százezrek élnek olyanok, akik valamikor ezen a vidéken születtek...

Szellemjárás

Találomra kiválasztunk egy vendéglőt a főtéren, és megkóstoljuk milyen az igazi brassói aprópecsenye. Teljesen más, mint ahogy mi ismerjük. Erdélyben vagyunk, hát illene inni udvariasságból egy kis pálinkát, még ha ez nem is székely pálinka lesz. Hát nem az, valami kommersz dolog, de ereje az van, no meg fáradtak is vagyunk jócskán, (és a Csíki sör is fokozza a hangulatot) így a hazaúton szeretnék előadni valamit az irredenta zeneirodalom remekei közül a főutcán, de a többiek leszavazzák felbuzdulásom. Éjjel későn kerülünk ágyba, és még sokáig beszélgetünk. Hajnaltájban, félálomban arra eszmélek, hogy kedves szobatársnőm, mintha a nevemen szólongatna. Nem vagyok benne biztos, hogy jól hallottam, de gyorsan megerősít ebben. Már kiabál, hogy valaki van még a szobában! Háromméteres vetődéssel ugrok ki az ágyból (valószínűleg egyéni csúcsot felállítva) hatalmasat csapva a villanykapcsolóra. A drága leányzó halálos ijedtséggel a szemében ül az ágyán, de a szobában nincs senki. Mindketten zaklatottak vagyunk kissé. Elmondja, hogy felébredt és látta, hogy valaki mozog az ágyam mellett, s megszólította, abban a hiszemben, hogy én vagyok. Akkor ijedt meg igazán, mikor látta, hogy én elkezdek mocorogni a nevem hallatán. Teljes magabiztossággal állítja, hogy nem álmodta a dolgot, és ijedtségét látva, hiszek neki. Nem mondom ki hangosan, de eszembe jut, amit házigazdánk, a lelkészfeleség mondott, miszerint az egész épületegyüttes gyakorlatilag egy temetőn áll, mivel a területet úgy kapták vissza az államtól, aki így hasznosította, és nem szedték ki a maradványokat a fölből, csak a sírköveket rakták egy helyre. Láttuk is őket megérkezéskor. Még viccelődtem is, hogy ez akkor egy „szellemes hely" lesz. No, szépen vagyunk... Gyakran vizslatok körbe visszafekvés után a szobában, de semmi furcsát nem látok.



Brassó-Pojána, Keresztény havas

Reggel kinézek az ablakon. Tiszta verőfény az utca, beszűrődik a motorzaj. Útitervet kell eszkábálnom mára. Brassó-Pojána. Jó ötletnek tűnik. Ha minden igaz, onnan felvonóval át tudunk menni a Keresztény-havasra 1800 m magasságba. Előtte azonban istentiszteletre megyünk együtt. Nagyon szép a kis evangélikus templom. A liturgia kicsit más, mint amit otthon megszoktunk, jobban megőrizték a régi, kissé a katolikusra hasonlító elemeket. Mindenestre nagy élményt nyújt. Nem gondoltam, hogy sikerül Brassóban magyar nyelvű istentiszteleten részt vennünk, hát íme, ez is sikerült. Erős vár a mi Istenünk!

A Pojána gyakorlatilag már a városrésszé van fejlesztve, ahova 13 kilométeres autóút vezet fel. Erdély egyik kiépített téli sport- és szabadidőközpontja. Bőg az autó motorja, ahogy haladunk felfelé a szerpentinen, aztán végre megpillantjuk a parkolót, ahonnan felvonóval célozzuk meg az 1800 méteres magasságot. Odafent még jócskán akad hó, és csodás a kilátás a Keresztény havasról, az összes környező hegycsúcsot látni. Ott fehérlik a távolban az Erdélyt és Olténiát határoló Bucsecs hegység is, 2505 m magas Omul nevű csúcsával. Néhányan úgy döntünk, hogy a lefelé utat gyalog tesszük meg. Nem is bánjuk meg, hiszen a jó két és fél órás túra közben mindent látunk és tapasztalunk, amit ilyenkor kell. Először térdig gázolunk a hóban, aztán rátérve a gyalogösvényre, amely télen sípályának szolgál, fenyves erdő között szállunk alá, tisztavizű hegyi patakok között. Kilométerekre ellátni a havas oldaláról, az alatta húzódó völgybe, ahol vendéglők várják a turistákat. Iszunk is egy Csíkit a fáradtságra és megkóstoljuk a Drakuláról elnevezett, kimondhatatlan nevű étket, ami többféle húsból készül és csípős szósszal van leöntve. Hmm. Csíki sör és Drakula. Hát elég érdekes párosítás...Mindegy, koncentráljunk a főfogásra. Egész finomnak bizonyul.

Vörös havas, Tömösi hágó, Szinaja

Másnap elég későn ébredünk, és azt találom ki, hogy nézzük meg Predeál, Bustény, és Szinaja környékét. Áthaladunk a Déli Kárpátok leggyönyörűbb szorosán, a Tömösi hágón. A Pallas Nagy Lexikona így ír a vadregényes tájról : „Brassótól DK-re, Deresztye mellett nyilik Dél felé. E szoros soká a fő közlekedési vonal volt Erdély és Oláhország közt és a vasúti közlekedés ma is erre megy. A hágó torkolatát a Tatárhányásnak nevezett sánc rekeszti el, ezen túl a vasút a régi alsótömösi vámot éri el, mely nemrég megszüntettetett. A szoros innen kezdve válik igazán széppé; Nyugaton a Keresztényhavas sziklaszálai tornyosulnak a fenyvesek fölé; utóbbinak egy sziklagerince a folyó mellé nyúlik le, ez a Magyarvár, melyen a szabadságharc hőseinek emléke áll. Ezen felül van Felső-Tömös állomás. Ezen túl a vasút a Száraz-Tömös völgyébe fordul és két alagúton át Predeál nemzetközi állomást éri el. Ezen alul ered a Vladic folyócska, mely a Nagy-Kőhavas felől aláfolyó Száraz-Tömös vizével egyesülve a Tömös folyót alkotja. Ez a szoroson lefolyva, a Barcaság lapályára lép ki és Szt.-Péter közelében a Vidombák vizét veszi fel; az egyesült folyó Botfalun alul az Oltba ömlik. A Tömös folyó hossza 50 km." Több, mint 150 évvel ezelőtt maroknyi, kb. 1500 főnyi székely sereg védte itt Erdélyt 1849. június 19-én és 20-án a betörő, közel harmincezres orosz haderővel szemben. Az oroszok nem tudtak áttörni, csak úgy sikerült a magyar vonal mögé kerülniük, hogy a környező erdei utakat jól ismerő hegyi pásztorokat fizettek meg. Többszáz székely halt hősi halált, Kiss Sándor honvédezredes, aki sérülése miatt a csatát egy székbe kötözve vezényelte, szintén elesett. A honvédek egy része szuronyharccal kitört a gyűrűből. Emlékük nyíló virág az Őszinte Hazaszeretet oltárán.

Bustény tipikus turistaváros, mindenki a vendégekre van berendezkedve, s látszik, hogy ebből lendült fel kissé a település. Boltok, árusok, vendéglők mindenütt. Ahol most járunk, az már túl van a régi Magyarország határán, ez már román föld. Jó negyedórás az út felfelé a Vörös-havasra. A felvonóból a hegyoldalakat nézem. Szédületes a természet. Alul sűrű, áthatolhatatlannak tűnő fenyves borítja a sziklákat. Aztán egy bizonyos magasságnál éles határvonal, a törpefenyők következnek. Ezek felett már csak egy-két magányos tűlevelű kapaszkodik makacsul a sziklába. Ember ezeken a meredek oldalakon már nem jár. Elszórtan állnak az éles peremeken, gyökereik görcsösen keresik a tápanyagot a tiszta kőben és az akarat meghozza az eredményét, nő a fa. S mégis, öngyilkos igyekezet ez. A fenyő, ha túlnőtt egy bizonyos magasságon, lassan száradni kezd. Annyi tápanyagot már minden igyekezete ellenére sem tud összegyűjteni, hogy valódi faóriássá fejlődjön. Ekkor haldokolni kezd. Hosszú, méltóságteljesen haláltusa ez, olyan, amilyen egy fenyőhöz illik. Nem panaszkodik, nem átkozódik, nem sajnáltatja magát, csak áll némán, szálegyenesen, végtelen türelemmel várva, hogy eljő a Vég. Csak néha, fogcsikorgatóan hideg, téli éjszakákon, ha a rakoncátlan Havasi Szélnek valami miatt rossz kedve van, és rosszkedvét rendre egy-egy magányos fán szeretné kitölteni, belekapaszkodva ágaiba, dühödten tépve-rázva szegényt, csak akkor sír néha a fenyő. A tudós emberek erre azt mondanák, csak a fatörzs nyikorog, és mindenféle fizikai törvényszerűségeket hoznának elő a hőtágulásról és összehúzódásról, de hát ember nem jár odafent, így nem is ért ehhez. És a fenyőt nem is érdekli mindez, mert ha egyszer sír, akkor sír. Egyszer majd, ha lejár az idő és a gyökér már nem bírja tovább, s a Havasi Szél újabb rohamra indul, kifordul a fenyő a sziklából, és csendesen a mélybe veti magát. Társai csak megrázzák magukat, sóhajtanak egy mélyet, ami olyannak tetszik, mintha szellő járna a sűrűben, és élnek tovább, amíg nekik is eljön az idejük. Mert élniük kell, ez a törvény.

Fent 2200 méteren szállunk ki a felvonóból. Süvít a szél, de a látvány mindenért kárpótol. Messze elcsavargunk a libegőtől, bajárjuk a közelebbi gerinceket. Térdig járunk a hóban, olyan, mintha éppen Déli-sark expedíción lennénk. Azokon a helyeken, ahová jobban süt a Nap, már elolvadt a hó és a sziklákat barnás, tömött fűréteg borítja, olyan, mintha valami puha szőnyegen járkálnánk.

Szinaján felgyaloglunk a gyönyörű Peles kastélyhoz, a román királyok nyári rezidenciájához, amely német jellegű, középkori stílusú építmény. Románia első királyának, a Hohenzollern családból származó I. Károly, uralkodásának idején épült. Hatalmas a kastély és számolatlan egyéb épület tartozik hozzá, amelyek önmagukban is szépek.

Rengeteg ember élhetett itt valamikor a falakon belül. Kirakodóvásár a kastély parkja mellett, hasonló, mint Korondon, de mégis, valahogy műízűnek érzem ezt ahhoz képest.


Az utolsó éjjel

Esteledik, mire visszaérünk Brassóba. Az utolsó éjszaka. Nyakunkba vesszük a várost, hogy találjuk egy igazán jó éttermet. Sokat keresgélünk és válogatunk, nem is igazán tudjuk, mit szeretnénk, míg valamelyikünk megpillantja. Eldugott kis csehónak tűnik kívülről. Aztán, ahogy bemegyünk leesik az állunk. Hangulatos borpince jellegű helyiségbe érünk és még 2-3 ilyen termen megyünk egyre lejjebb.

Fiatal lány lép az asztalhoz. Az elmúlt napok tapasztalatai alapján már fogalmazzuk az angol-német mondatokat, mikor megszólal: „Mondják csak nyugodtan, én is magyar vagyok." Egy pillanat alatt mindannyiunk arcáról leolvad a megilletődöttség, és boldogan nézünk a kis magyar lányra. El nem lehet mondani, de mégis, sokan átéltük már, hogy milyen jó érzés ez ilyenkor. Hát még mikor megtudjuk, hogy a tulajdonos is magyar és egy-egy kupica pálinkát kapunk tőle. Maradandó élményt nyújt a máramarosi tál, amelyben puliszka közé különféle sajtok vannak olvasztva, a cserépedény tetején pedig kolozsvári szalonna és tükörtojás. Kiadós vacsora sikeredik, és boldogan köszönünk el az étteremtől. Az éjjeli utcákat járjuk. Gyönyörű kis park van szállásunk mellett közvetlenül. 20-30 sír van a parkban! Nem értem a dolgot. Nézem a neveket. Románok, magyarok vegyesen. Aztán az évszámokat nézve rájövök a dolog nyitjára. Mindegyikük 1989-ben halt meg. A forradalom mártírja fekszenek előttem. Elgondolkozom. Fiatalként eltávozott emberek. De hol vannak vajon azok, akik lövettek? Hol vannak, akik kiadták a tűzparancsot? Talán őket is elsodorta a vihar azokban a napokban, vagy zsíros állásokban, fontos pozíciókban ülnek most is, és döntenek más emberek sorsáról? Könnyen előfordulhat mifelénk, ebben a kelet-európai vadromantikában...

Másnap újra keresztülrobogunk Erdélyen. Kora hajnaltól késő éjjelig tart az út a szülőváros felé, de minden kilométer, minden útszéli fenyő, minden domboldal újabb élményt jelent. Hosszú az út, de mégsem fáradok, talán csak a testem fárad, a lelkem ilyenkor töltekezik. Már elüti az óra az éjfelet, mire hazaérek.

Sokan kérdezték tőlem az elmúlt évben, hogy miért szeretem annyira Erdélyt? A válaszom egyik része mindig az volt, hogy az ember ottjártakor mindig történik valami, ami örök élménnyé alakul. Mások azt szegezték nekem, hogy miért beszélek, írok úgy róla, mintha ott minden tökéletes lenne és minden csak a Szépségről és Jóságról szólna. Jogos felvetés, el kell ismernem. Az ember azonban úgy van azzal és avval, akit és amit szeret, hogy bár tudja, hogy vannak hibái a szeretet tárgyának, idealizál és elnéz ezek felett. Jól tudom, hogy Erdélyben is van arca a Gonosznak. Tudom, hogy ott is olyan emberek élnek, akik több-kevesebb hibával és bűnnel terhelik hétköznapjaikat és ünnepeiket. Ez hozzátartozik az emberhez. Ezért is ember az ember. De mégis, egy természetesebb, archaikusabb, ősibb világot látok, ha Erdély útjait járom. Egy olyan világot, ahol még élnek az ősi törvények, sokkal jobban, mint a mi felgyorsult és darabokra töredezett kis világunkban. Tudom, meseszerű mindez, igaza van annak, aki így látja. Goethe mondta valamikor, hogy a mese csak a gyermekeknek vagy teljesen érett embereknek való. Ha rájövünk egyszer gyermekkori tündérmeséink igazi, teljes értelemére és elfogadjuk tartalmas szellemi mondanivalójukat, egy csapásra megértjük mit is jelent színes, belső világunk. S ha ezt megértjük, a valódi, jelenvaló életben is erősebbek, kitartóbbak lehetünk és otthonosabban, hajlékonyabban mozoghatunk hol kegyetlen, hol kellemes mindennapjainkban.

Emlékeztek még a gyergyószentmiklósi nénire? Mosolyogtunk szegényen, mikor ismeretlenül odalépett hozzánk a városban, látva, hogy magyarok vagyunk, aztán sok mindenről beszélt, aminek egy részét nem is igazán értettük. Zavartan nézegettünk egymásra. De megígértem neki, hogy elküldöm a róla készített fényképet. Mindig rakosgattam valahová a felírt címet és halogattam a levélírást, aztán néhány héttel ezelőtt végre rászántam magam és elküldtem... Tegnap képeslapot hozott a posta: „Kedves Robert! Megkaptam a hozzám küldött levelet. Hát nem feledkezett meg rólam... Még egyszer köszönöm a kedvességit! Erzsébet" Azt hiszem, mindenkinek kellene néha mesét olvasnia...

A szívek

Békés a város. Az én városom. A szeretett dimbes-dombos Zala székhelye, messze fogadott második hazámtól. Kihalt az utca, ahogy az ablakból figyelem. Csak a szél zörgeti a falevelet és a lépcsőház fekete macskája nyávog egyet néha és néz rám kérdőn odalentről. Nem száll a szívem sehová, ide van bezárva a mellkasomba. De mégis, mégis, mintha ezernyi, milliónyi szívet hallanék dobogni valahonnan. Testvérszíveket. Ott lüktetnek azokban a kis mellkasokban Déván, Szászvárosban, Petrozsényben és a többi otthonban, ott a nevelők testében, a szerdahelyi öreg szász bordái között, a brassói étteremben, a kézdivásárhelyi újságárusbódéban, Kirulyfürdőnél a Kalibáskő-fogadóban, és ott Gyergyóban valahol egy kicsi házban. És lassan, nagyon lassan úgy érzem, mintha egy lüktetéssé válna minden...

Odakint ma délután zúgtak a harangok. A mi kis templomunké is felcsapott messze a környező terek fölé, megsimogatta a háztetőket, körülölelte Csány László szobrát, aztán leült szelíden a bokrok aljába, és elaludt, mint a fáradt kisgyermek, ha eljön az este. Nem szólt ez senki és semmi ellen, csak emlékezett. És ahogy ott álltam a templomajtóban, nézve kis városom mozdulatait, úgy éreztem ez a harangszó nemcsak fejfát ácsol.

Sokkal inkább hív és a jövőbe mutat. 2005. június 4-e van...

Azt olvastam valahol, Trianon valódi tragédiája nem igazán, az őrbódés, egyenruhás határ. Az igazi tragédia a lelkekben van elrejtve. Ott kezdődik, hogy másfelé indulunk, más utakon járunk, más mesét mesélünk gyermekeinknek este, és ott végződik, hogy még az útleveleink is más színűek. Nem tudom... Ahol ennyi lélek él együtt egy láthatatlan közösségben, ott nincsen, nem lehet elválasztó határ. És ahogy egyre több láng gyúl, és egyre több lélek csatlakozik ebbe a körbe, egyre erősebb lesz a lüktetés. A szerzetes azt mondta, merjünk igent mondani az Életre. A szívek dobbanása az Életet, a Jövendőt jelenti.

És én élni akarok!

(Németh Róbert élménybeszámolóját a www.merengo.hu honlapon is olvashatják!)